Loading...
Dörgicse2018-11-26T11:30:07+00:00

Dörgicse

Az alig 250 fős Dörgicse nem túl meglepő módon a Dörgicsei medencében található. A falucska a Balaton északi partján, a tótól 5 km-re északnyugatra helyezkedik el. Ennek is köszönheti talán legfontosabb jellemzőit: csend, béke, nyugalom. És középkori templomromok!

Dörgicse nevére kétféle magyarázatot ismerünk. Mindkettő a durbincs nevű hal helyi névváltozatából, a dörgécsből indul ki, de amíg az egyik magát a halat jelöli meg névadónak, addig a másik szerint a dörgécs nem a durbincsra utal, hanem személynév volt, vagyis a terület egykori birtokosait jelölhette.

Vágó durbincs

Egy falu – sok elnevezés

Dörgicsét hivatalosan 1950-óta tartják nyilván ezen a néven.

Korábban azonban évszázadokon keresztül zavarba ejtően sokféle néven emlegették a falut, sőt falvakat, hiszen a neveknek megfelelően közigazgatási és uradalmi szempontból is több különálló településről volt szó.

Az érdeklődő utazó csak kapkodja a fejét, amerre néz, mindenhol egy másik Dörgicsét lát.

Dörgicsé(k)ről az első hitelesnek tekinthető írásos forrás csak 1211-ben tesz említést, amikor a tihanyi apát a területen való birtokszerzésről számol be, de majdnem biztosra vehető, hogy már ekkor létezett mind az 5 (!) Dörgicse:

  1. Alsódörgicse (Boldogasszonydörgicse, Füreddörgicse)
  2. Felsődörgicse (Feldergicse, Szentpéterdörgicse)
  3. Kisdörgicse (Szentmiklósdörgicse, Kisfaluddörgicse)
  4. Ságdörgicse (ma Ságpuszta)
  5. Akalidörgicse (Okulidörgicse – ma Balatonakali)

+1 Szarkadörgicse – Kisdörgicse és Felsődörgicse egy részét jelölhette, ami a Szarka család birtokában volt.

A sok Dörgicse mára egy faluvá olvadt, de a helyiek főleg tájékozódási okokból az egyes neveket még ma is használják.

A kezdetek

Természetesen Dörgicse története nem az első írásos említéssel kezdődik, hiszen a régészeti leletek tanulsága szerint a terület több ezer éve lakott, ami valószínűleg a Balaton közelségének tudható be.

Kőhíd Dörgicsén – Érdekesség, hogy a helyi hagyomány római eredetűnek tartja, de valójában a XVIII. században épült.

Előkerültek cserépdarabok az újkőkorból, a réz- és bronzkorból is. Még gazdagabbak a régészeti emlékek a római korból: üveg-, kerámia-, fémdarabok és kőfaragványok jelzik, hogy a rómaiak tisztességesen belakták az általuk Pelso-nak nevezett Balaton környékét, és bizony eljutottak Dörgicsére is.

Ahogy időben közeledünk napjainkhoz, úgy találunk egyre több írott és tárgyi emléket a faluról.

A Dörgicsei-medence ősfoglalója valószínűleg a Bogát-Radvány nemzetség volt, de a XII.-XIII. században már a tihanyi apátságnak és a székesfehérvári őrkanonokságnak vannak itt birtokaik.

Az nem teljesen világos, hogy az egyház magától a nemzettségtől kapta ajándékba a területeket, vagy pedig királyi adományként került a birtokukba.

A környék legfontosabb megélhetési forrása természetesen már ekkor is a szőlő- és bortermelés, valamint a halászat volt.

Szent István rendelkezése szerint minden 10 falunak építenie kellett egy templomot. Ehhez képest a Dörgicsei-medence mind az öt Dörgicséje rendelkezett külön templommal, ami azt mutatja, hogy a falvak (és/vagy birtokosaik) egyenként is elég tehetősek voltak ahhoz, hogy önálló egyházat (templomot) tartsanak fenn.

Ennek a feltételezésnek ugyanakkor kicsit ellentmond az a tény, hogy a falvak lakossága egy idő után nem nőtt tovább, tehát annyira mégsem volt jó dolog a környéken élni, hogy a települések tovább fejlődjenek, esetleg várossá, vagy városokká alakuljanak, vagy álljanak össze.

Dörgicse a török korban

Az ok pedig, ami miatt a Dörgicsék lakossága stagnált, majd csökkenni kezdett nem volt más, mint a török hódítás/hódoltság.

Mivel a Balaton képezte a határt a Török és a Habsburg Birodalom között, ezért a falvak bizony gyakran szenvedték el a „törökjárást”.

Sajnos a korból csak nagyon hiányos írásos források maradtak fenn, a XIV. század közepe és a XVIII. század között csak 44 évről vannak levéltári adatok.

Amit biztosan tudunk, hogy egyetlen Dörgicse sem állt soha török uralom alatt, de az adóösszeírások szerint bizony gyakran előfordult, hogy török rablócsapatok pusztítottak a vidéken, felgyújtottak házakat, elhajtották a lakosságot, vagy a jószágot.

Egy 1531-es adóösszeírás viszont említi mind az öt Dörgicsét, tehát ekkor még mindegyik lakott volt.

Ezután azonban változások következnek: 1560-tól  Kisdörgicsét már Felsődörgicsével együtt veszik számba, míg a század végén, a 15 éves háború során elnéptelenedik Ságdörgicse, termőföldjeit Akalidörgicse lakói művelik meg.

Vagyis a XVI. századtól kezdve már csak három Dörgicsét említenek a különböző iratok: Felsődörgicsét, Alsődörgicsét és Akalidörgicsét. A falvak azonosítását a levéltári forrásokban azonban megnehezíti, hogy neveiket gyakran fel- és elcserélik, összevonják, azaz a korabeli bürokrácia sem volt a helyzet magaslatán.

A dörgicsei életet tovább nehezítette a korban, hogy egy idő után a törökök már nem csak beköszöntek néha a falvakba, hanem bizony rendszeresen adót is szedtek. Természetesen ezt az adót nem a Habsburg Birodalom által kivetett adó helyett, hanem mellett kellett megfizetni.

 A dörgicsei parasztok tehát a saját bőrükön tapasztalták meg azt, ami ma a történelemkönyvek kettős adóztatásnak neveznek…

A török kor után:

Sajnos a török hódoltság közelsége olyan mély nyomott hagyott a falvakon, hogy azok a török veszély megszűnése után sem tértek többé magukhoz.

Fejlődésük megtorpant, majd megállt, lakosságuk pedig csökkenni kezdett. Az emberek főleg mezőgazdaságból éltek, ipar szinte egyáltalán nem volt a környéken.

Mondhatjuk azt is, hogy a Dörgicséknek nem volt szerencséjük: tudjuk például, hogy Alsódögicsén 1711-ben pestisjárvány pusztított, Felsődörgicse folyamatos konfliktusban állt a tihanyi katonákkal, a XVIII. század közepén pedig arra panaszkodnak, hogy a falu határában lévő földek terméketlenné váltak.

A török veszély és a közelségük okozta bizonytalanság megszűnése után a három Dörgicsét újra a székesfehérvári őrkanonokság birtokában találjuk, akik a XVIII. század végére hatalmas, közel 1000 holdas területtel rendelkeztek a környéken.

Egészen addig, amíg  II. József magyar király meg nem szüntette a székesfehérváriak birtoklását és területüket a Vallásalapnak adta át.

1807-ben Ferenc császár a dörgicsei birtokokat a piarista rendnek adományozta. A piaristák pedig építettek néhány olyan épületet, ami ma is meghatározza Alsódörgicse kinézetét.

Ilyenek a magtár és a vele szemben álló tiszttartói (vincellér) hát, amik 1820-ban már biztosan álltak.

A magtár és vincellérház adnak helyet ma a Granarius Udvarháznak, Étteremnek és Panziónak!

A három Dörgicse összlakossága 1848-ban kb. 600 fő volt, de innentől lassú, de folyamatos lélekszám csökkenés  jellemző.

Dörgicse napjainkban: A templomok, a romok, a templomromok faluja

Így aztán bizonyos szempontból logikus lépés volt a három Dörgicse 1950-es összevonása, és egy településként való megjelenése.

A falvak problémáit – csökkenő lakosság és munkalehetőség – persze az összevonás nem oldotta meg.

Manapság azonban Dörgicse éppen abból próbál meg erényt kovácsolni, ami eddig a hátránya volt: viszonylagos elszigeteltsége tökéletes nyaraló- és pihenőhellyé teszi azok számára, akik csendet, nyugalmat és békés kikapcsolódást keresnek, ami – lássuk be – a Balaton környékén nem is olyan egyszerű.

Dörgicsén három középkori templomrom is található, melyek közül a legimpozánsabb az alsódörgicsei templomrom a Gernye-hegyen, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Balatonra.

A faluban folyamatosan fejlődik az infrastruktúra, egyre több a magán szálláshely, és a keresletre reagálva alakítottuk ki mi is Panziónkat.

Dörgicse tehát mindenképpen megér egy kirándulást, jöjjön el hozzánk!

+36/20/932-00-16

udvarhazgranarius@gmail.com