Zsédenyi István, a dörgicsei gályarab

Az alsódörgicsei evangélikus templom bejárata fölé egy kőtábla van befalazva, ami Zsédenyi István evangélikus lelkész emlékét őrzi.

A látogató nem tudja nem észrevenni a feltűnő helyre elhelyezett emlékeztetőt, de a tábla feliratából – “Itt él Zsédenyi István emléke” – túl sokat nem tud meg a lelkészről.

Ki volt Zsédenyi István, és miért kapta az emléktáblát?

Nos, Zsédenyi István életének korai szakaszáról szinte semmilyen információnk sincs, ami nem is csoda, hiszen az 1600-as években járunk. Azt biztosan tudjuk, hogy 1630 körül született és 1656-ban Veszprém-Varsányban lelkész, majd 1660-tól Mencshely és Dörgicse közös lelkipásztora.

15 évvel később azonban élete kalandos fordulatot vesz a Wesselényi-összeesküvés, I. Habsburg Lipót magyar király és a Pozsonyi Vésztörvényszéknek “köszönhetően”, aminek következtében gályarabságra ítélik.

De ne szaladjunk ennyire előre.

1655-ben magyar királlyá koronázták I. Habsburg Lipótot, akinek meggyőződése volt, hogy a Habsburg Birodalom egységét csak az erős katolikus hit és a központosítás tarthatja fenn.

Ez persze nem különösebben tetszett a magyar rendeknek, akik egész sokáig szabotálni tudták Lipót centralizációs törekvéseit, nem mellesleg pedig a török fenyegetés miatt rá is voltak szorulva a Habsburg segítségre.

Lipót azonban nem adta fel céljait, és annyit mindenesetre sikerült elérnie, hogy a magyar főurak szervezkedni kezdtek ellene: ez volt – a már kezdetben is súlytalannak tekinthető – Wesselényi-összeesküvés, aminek lelepleződése után Lipót még kegyesnek mutatkozott, de amikor a tudomására jutott, hogy a résztvevők tovább folytatják a szervezkedést, akkor már kegyetlenül lecsapott.

A résztvevőket felkutatták és kivégezték, maga az összeesküvés pedig jó ürügy volt Lipót számára arra, hogy folytassa a birodalom központosítását: Ampringen Gáspár teljhatalmú kormányzót nevezte ki az ország élére.

Itt volt az alkalom arra is, hogy Lipót katolicizmusa is működésbe lépjen: az összeesküvés egyik fő okaként a protestantizmus elterjedését jelölték meg, amit így nyilvánvalóan vissza kellett szorítani.

Ennek jegyében 1673. szeptember 25-én felállt a Pozsonyi (Vész)törvényszék, ahova első körben 32 lutheránus és 1 református lelkészt idéztek be, 1674 januárjában pedig gyakorlatilag az ország összes protestáns lelkészét és tanítóját Pozsonyba rendelték, köztük volt Zsédenyi István is.

A törvényszéken lezajlott bírósági(nak nevezett) eljárás szinte minden elemében koncepciós pernek tekinthető: a beidézettek sokáig azt sem tudták, hogy miért kellene felelniük, nem volt vizsgálat, bizonyítás, az érintettek nem védekezhettek.

A beidézettek közül persze sokan meg sem jelentek, és nekik volt igazuk és szerencséjük, mert 1674 áprilisában a több mint 300 megjelent protestánst a Vésztörvényszék fej- és jószágvesztésre ítélte…

Természetesen meg lehetett ez úszni, de a Habsburg udvar komoly árat szabott: áttérés a katolikus hitre, vagy élethosszig tartó emigráció. A 300 vádlott többsége élt valamelyik lehetőséggel, de így is voltak 93-an, akik a kilátásba helyezett halálbüntetés ellenére is kitartottak vallásuk mellett és nem voltak hajlandóak áttérni a katolikus hitre, köztük Zsédenyi István sem.

A Törvényszék eljárása azonban még a korabeli, nem éppen a jogbiztonságról híres viszonyok között is annyira botrányosnak számított, hogy a nemzetközi tiltakozás hatására az Udvar nem merte végrehajtani a fejvesztéseket, és a kormányzó kérésére Lipót végül örökös várfogságra “mérsékelte” a 93 elítélt büntetését.

Az elítélteket 1674-ben Komárom, Kapuvár és Lipótvár börtöneiben helyezték el, de szenvedéseik csak most kezdődtek: hideg, sötét kővermekben tartották őket és a legnehezebb vár körüli munkákat kellett végezniük, ellátásuk és ruházatuk pedig több, mint elégtelen volt.

Közben a vallási térítők sem hagyták békén őket: hiszen csak át kellett térni a katolikus hitre, vagy vállalni a száműzetést, és máris ki lehetett szabadulni. Ezzel a lehetőséggel végül sokan éltek, míg a hitük mellett kitartók közül az embertelen körülmények miatt sokan meghaltak.

Zsédenyi István előbb 10 hónapig Komáromban, majd Lipótváron raboskodott, amikor 1675-ben az illetékesek úgy döntenek, hogy végképp rendezik a protestáns elítéltek ügyét: eladják őket gályaraboknak!

A gályarabok eladása

A 93-ból ekkor már csak 42-en voltak börtönben, a többiek vagy meghaltak, vagy elfogadták a királyi kegyelem valamelyik lehetőségét. A 42 bebörtönzött közül végül egészségügyi okokból 30-at indítottak 1675 tavaszán Nápoly felé. Gyalog. A többiek már olyan rossz állapotban voltak, hogy még az egyébként nem túl segítőkész őrök szerint sem élték volna túl az utat.

A gyalog hajtott foglyok elképesztő szenvedéseken mentek keresztül, mire 1675. május 7-én megérkeztek Nápolyba. Mondani sem kell, hogy nem teljes létszámban, út közben is sokan meghaltak, akiket a kísérők parancsára temetetlenül hagytak az út mellett.

Május végén a még életben lévő elítélteket fejenként 50 aranyért adták el gályaraboknak. Júliusban Zsédenyi István aközött a 7 rab között van, akik Szicília szigetére kerülnek.

Embertelen munka volt ez, a gályarab munkakör minden szempontból megterhelte a rabokat, akik egyébként is le voltak már gyengülve a várfogság és a hosszú gyalogút miatt. Ráadásként, ha erős szembe szélben kellett evezni, akkor az evezősök száját kipeckelték, hogy ne tudjanak olyan hangosan jajgatni, sóhajtozni.

A magyar gályarabok hullottak is, 4 hónap után maga Zsédenyi is agyhártyagyulladást kapott. Állapota annyira rosszra fordult, hogy azt hitték meghalt, és már a tengerbe akarták dobni, amikor észrevették, hogy van még benne valamennyi élet. Ezután csodával határos módon felépült.

Michael de Ruyter

Zsédenyit és az ekkor még életben lévő, alig több, mint 20 magyar gályarabot végül Michael de Ruyter holland admirális szabadítja ki, miután a protestáns országok összefognak a rabok érdekében.

A magyar protestánsok gályarabságra ítélése nem maradt nemzetközi visszhang nélkül, ami végül olyan hangos lett, hogy Lipót 1676-ban kegyelmet adott a gályaraboknak, de hazájukba hivatalosan nem térhettek vissza.

A kiszabadított rabok többsége azonban ennek ellenére is hazafelé igyekezett – már aki nem halt bele szabadulás után a fogságban szerzett betegségekbe, sebekbe.

Zsédenyi István előbb Velencébe kerül, majd Zürichen és Wittembergen keresztül tér haza 1677-ben, és veszi fel újra a lelkészi szolgálatot, eleinte még titokban.

1681-ben nagyrészt a Thököly-felkelésnek köszönhetően I. Lipót abszolutizmusa enyhül, és a Soproni országgyűlésen újra engedélyezik a protestáns vallásgyakorlást.

Zsédenyi István tehát újra, hivatalosan és nyíltan is lelkészi munkát végez Dörgicsén, majd 1696-ben Kővágóőrsre kerül. Halála előtt nem sokkal tér vissza Mencshelyre, itt is temették el. Nem mellesleg a nápolyi gályarabok közül ő az egyetlen, aki Magyarországon van eltemetve…

Ez a történet rejtőzik tehát az alsódörgicsei evangélikus templom bejárata fölé falazott kőtábla mögött: egy hitéhez a végtelenségig hű lelkész története, aki a végsőkig kitartott.

Kövessen minket a Facebookon is! 

2018-12-07T12:05:12+00:00